Csepela Yvette

„Örömtestnevelés?”

– Gondolatok a testnevelésről, a sportról
a 21. század küszöbén –

A testnevelés és a sport az egyetemes kultúra része, melynek sokoldalúsága, gazdag ismeretanyaga, eredményei, sikeressége sokunk számára természetes és ismert tény. Nincs olyan ember a társadalmunkban, aki ne került volna kapcsolatba a testmozgással, aki ne emlékezne egy-egy felejthetetlen testnevelésórára, vagy testnevelő tanárra.

Első élményeinket is a mozgáson keresztül szerezzük, hiszen a négykézlábon mászással, majd a járással elindulunk azon az úton, melyet nagybetűs Életnek nevezünk. Sok-sok élménnyel, ismerettel, tudással gazdagodunk életünk során, de tudnunk kell, hogy ehhez az első lépést mozgásos fejlődésünk tette lehetővé.

A testmozgásnak az egészségmegőrző és -fejlesztő funkción túl számos fontos hatása létezik, melyekkel elsősorban a szervezett oktatás keretei között ismerkedünk meg, először az óvodai, később az iskolai, sportegyesületi foglalkozások során. Minél több hatás éri a személyiséget, annál inkább kibontakozhatnak képességei, szunnyadó adottságai. Ezt a tényt a testnevelésre, a sportra úgy fordíthatjuk le, hogy minél több mozgásfajtával, sportággal, testnevelési játékkal ismertetjük meg a gyermekeket, annál inkább fejlesztjük a motoros, a kognitív és az affektív tanulási képességüket. Annál a gyermeknél, akit túlságosan egyirányú ingerek érnek, fejlődési zavarok, visszamaradások léphetnek fel.

A sporttal számos személyiségvonás fejleszthető, de csak akkor, ha a gyermekeket érő hatás rendszeres és pedagógiailag megfelelően tervezett. A sporttevékenység során eredményesen fejleszthetjük a motivációt, az aktivitást, az önfegyelmet, a kitartást, a bátorságot, az akaraterőt, a küzdeni tudást, az önbizalmat, a fájdalomtűrést, továbbá reális önértékelést alakíthatunk ki. A személyiségvonások mindegyike feltétlenül szükséges a jelenkori társadalomba való beilleszkedéshez és egyéni életünk, boldogulásunk optimális feltételeinek megteremtéséhez.

Amennyiben mindezen tulajdonságok a testnevelésórákon, illetve a sportfoglalkozásokon rögzült magatartásjegyekké válnak, áttevődhetnek az élet más területére is. A testnevelők feladata, hogy tudatosítsák a tanulókban a sportoláson keresztül megszerzett és megszilárdult személyiségvonások jelentőségét, ezáltal befolyásolni lehet a gyermekek teljes viselkedésrepertoárját.

A testnevelés rejtett lehetőségei

A testnevelés oktatási tartalma cél- és egyben eszközfunkciót is betölt a tanítási-tanulási folyamatban. Egy bizonyos mozdulat vagy mozgássor megtanulása, készségszintre emelése célja az oktatási folyamatnak, de egyben eszköz is arra, hogy a gyermekek személyiségét alakítsuk, formáljuk, fejlesszük az elsajátítás során. Például egy csapatjátékban a védekezés, támadás összehangolása nagyfokú egymásra figyelést, összeszokottságot követel meg a tanulóktól, sportolóktól, azaz a társas kapcsolatok igen magas szinten működő egységével találjuk magunkat szemben.

A testnevelők további jelentős feladata, hogy a sporttevékenységen keresztül segítsenek a tanulóknak a sikerek és a kudarcélmények feldolgozásában. A gyermekek egy-egy versenyszituáción vagy egy-egy feladat végrehajtásán keresztül megtanulják, hogy felfokozott érzelmi állapotban hogyan viselkedjenek, hogyan dolgozzák fel egy-egy sportverseny alkalmával a győzelmet vagy éppen a vereséget. Gyakran tapasztaljuk, hogy más órákon rosszabbul teljesítő, gyengébb képességű tanulók a testnevelésórán felszabadultan, bátran, vidáman végzik a feladatokat. Ezek az önfeledt pillanatok számos esetben javíthatják az összteljesítményt, engedik felszínre jutni az esetlegesen gátlások alatt lévő adottságokat. A tanulók fizikai állapotában mutatkozó javulás pedig nagy valószínűséggel együtt jár a fizikai-szellemi munkabírás növekedésével is.

Nem szabad elhanyagolnunk az oktatás során a motorikus képességek mérését sem. Ezeknek óriási nevelőerejük lehet, természetesen akkor, ha a tanulók fel tudnak készülni, tudnak gyakorolni a mérésekre. Ezek a próbák nemcsak az objektív önértékelést teszik lehetővé, hanem a cél kitűzése (pl. valamilyen szint elérése, megtartása vagy akár túlszárnyalása) ösztönzőleg hat a gyermekekre. A teljesítmény folyamatos visszajelzése, az önmagához mért fejlődés a gyermekek számára egy egész életen át tartó motivációs tényezővé alakulhat át.

Egyik testnevelő kolléga minden hónapban egy órát szánt arra, hogy egyszerű, otthon is gyakorolható motorikus próbákkal mérje a tanulók fizikai teljesítőképességét. Meglepve vette észre, hogy hónapról hónapra – kevés kivételtől eltekintve – javultak az egyéni eredmények. A gyerekek elmondása szerint otthon is rendszeresen készültek a feladatokra, hiszen a jó teljesítményért járó havi jeles osztályzat nem volt közömbös számukra. Így egy megfelelő motivációs eszköz – a jeles osztályzat – áttételesen a gyermekek fizikai állóképességét is javította.

Ha a testnevelő igazán lelkiismeretesen és hivatásszerűen űzi mesterségét, akkor a tanárok közül ő tudja kialakítani a legszorosabb kapcsolatot a tanulókkal. Az egyéni odafigyelés, a testi kontaktus a gyerekekkel (pl. segítségadásnál vagy közös játéktevékenységnél) a legalaposabb megfigyelést és megismerést teszi lehetővé. Egy-egy felfokozott érzelmi állapotban, például versenyszituációban olyan rejtett cselekvésmódok, megnyilvánulások kerülhetnek a felszínre, amelyek addig más órán nem jelentkeztek (a matematika- vagy történelemórákon elfojtott, visszaszorított érzelmi attitűdök megkétszerezve törhetnek fel a testnevelésórákon).

Az interperszonális kapcsolatok alakulásában is szerepet játszik a sporttevékenység. A csapatjátékok, a páros feladatok mind-mind a gyermekek társas kapcsolatának alakulását, illetve szocializációját segítik elő. Ezzel együtt a gyengébbek támogatását, tolerálását, megértését is megtanulják az említett mozgásformák során. A közösségi érzés kialakítása, a csoport értékeinek megismertetése pedagógusnak és testnevelőnek is fontos feladata, hiszen társadalmunkban, ahol nemcsak az egyes ember befelé fordulása, hanem a családon belüli elszigeteltség is nő, ahol az egyéni érdek, az érvényesülés kerül előtérbe, az iskola lehet az egyik támasz a diák számára, hogy barátokat, társakat, megértő közösséget találjon. Egy-egy osztályközösség magas szintű sportteljesítményével, a sport iránti elkötelezettségével rábírhatja a kevésbé tehetséges, kevésbé aktív és lelkes társakat a testnevelés, a sport, egyáltalán a mozgás szeretetére. Ennek kialakításában azonban a testnevelőknek óriási feladatuk van. Nemcsak szakmai tudás, hanem pedagógiai felkészültség is kell ahhoz, hogy megszerettessék a tantárgyukat. A testnevelés tananyaga, tartalmi sokszínűsége számos lehetőséget kínál arra, hogy minden gyermek megtalálhassa az adottságainak legmegfelelőbb mozgástevékenységet.

A gazdag, sokoldalú foglalkoztatás, az önálló feladatok adása, a nehézségek legyőzése, a versenyszituációkban való részvétel, mind-mind cselekvésre, aktív tevékenységre késztetik a tanulókat. A sportbeli aktivitás pedig – természetesen megfelelő tanári megerősítéssel – áttevődhet a nem sporttal kapcsolatos területekre is.

A sportmozgások harmonikus, összerendezett, könnyed végrehajtásának kívánalma, illetve megkövetelése a tanulók esztétikai érzékét is fejleszti. A „tökéletes”, szép mozgásra tudatosan fel kell hívni a figyelmet, hogy a tanulók az első próbálkozásaikat össze tudják hasonlítani a hibátlan, technikailag kifogástalan mozgással, és értékként tudják azt elraktározni magukban.

A testkultúra része az egyetemes kultúrának, amelybe többek között beletartozik az egyes sportágak ismerete, az azokban való jártasság, a testkulturális értékek, a tájékozottság az országos és nemzetközi szintű sporteredményekről. Az a fiatal tudja csak értékelni a látott vagy hallott világszintű sportteljesítményt, aki maga is megismerte, kipróbálta – akár a legkezdetlegesebb formában is – az adott sportágat. Ez pedig mindenekelőtt a testnevelő tanártól függ, attól, hogy mennyire volt igényes arra, hogy minél több mozgásformát ismertessen meg diákjaival. A mindenre nyitott, érdeklődő gyermek pedig szivacsként szívja magába a számára felkínált, új információkat.

Nem elhanyagolható továbbá, hogy a sokoldalú mozgásos tevékenység teszi lehetővé a sportban tehetséges gyermekek kiválasztását is. Az óvónő az első nevelő, aki igen sokat tehet azért, hogy a jövő Egerszegi Krisztináját, Ónodi Henriettáját vagy Kovács Kokóját megtaláljuk. Azok a gyerekek, akik az óvodából kikerülve tudják, hogy mi az a bordásfal, a tornapad, a tornaszőnyeg, azaz sokoldalú képzésben részesültek, sokkal gyorsabban sajátítják el később, az iskolában a bonyolult, igen magas szintű koordinációs képességeket igénylő sportmozgásokat. Azonban ahhoz, hogy egy-egy tehetség a felszínre kerüljön, a gyermekeknek szinte minden sportággal meg kellene ismerkedniük, ki kellene próbálniuk, el kellene jutniuk a jártasság szintjére, hogy azután a meg-megcsillanó adottságot szakember segítségével képességgé, tehetséggé lehessen fejleszteni.

Gondoljunk csak bele, például hány úszótehetség kallódhat el, mert a falu, a város vagy akár a kerület nem rendelkezik uszodával, vagy pl. hány kosaras, röplabdás vagy kézilabdás sportoló veszik el, mert az alap- vagy a középfokú képzés keretében, önhibáján kívül soha életében nem próbálta ki ezeket a sportágakat.

A testnevelés „öröme”

Az iskolákban egyre inkább azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a testnevelésóra lényege csupán a „mozgásos szórakoztatáson”, az örömszerzésen van, az „érezzük jól magunkat” elgondolás felé halad. Gyakran említik a kollégák, hogy ezt és ezt a mozgáselemet úgysem lehet megtanítani egyik vagy másik osztálynak, inkább nem is vesződnek vele tovább, és valami könnyebb, egyszerűbb tevékenységbe fognak. Hibát követünk el akkor, amikor lemondunk arról, hogy megtanítsuk az akár nehezen elsajátítható mozgáselemeket, hiszen ezeknek a „keserves, gyakran izzadságcseppes” pillanatoknak óriási nevelőerejük van.

Nem véletlenül fogalmaz az Európai Sport Charta is a következőképpen: „...valamennyi fiatal számára lehetőséget kell biztosítani a testnevelési oktatásban való részvételre és arra, hogy az alapvető sportképességekre szert tehessen.” Ennek a követelménynek pedig csak tudatosan tervezett, gondos pedagógiai, szakmai munkával tehet eleget a „testnevelők társadalma”.

Biztosan átélte már mindenki azt, amikor egy sportbeli akadályt és természetesen ezzel együtt önmagát, a félelmét küzdötte le egy-egy nehéz pillanatban. (Átjutás az ugrószekrényen, feljutás a mászókötélre, a sokadik kar- vagy hasizomgyakorlat teljesítése, a futószám szintidejének megfutása vagy akár a víztől való félelem leküzdése.) Ezek mind-mind olyan pillanatok, amelyek az ember teljes személyiségére hatnak, alakítják, formálják azt. „Teljesíteni tudom a feladatot, a követelményeket, képes vagyok elérni a számomra kitűzött célt, és ezzel együtt természetesen – ha nem is tudatosan átérezve – nő az önbizalmam, bátrabban viselem a megpróbáltatásokat, hiszen egy területen – mégpedig a sportban – már tudtam bizonyítani, le tudtam küzdeni az akadályokat.” Ez az, amit a sport – sok más egyéb funkciója mellett – kínál számunkra. A sporttevékenység maga is örömszerzési forrás, de csak akkor, ha mindenki megtalálja azt a tevékenységet, amelyet szívesen folytat, akár élete végéig is.

Nem a poroszos testnevelés mellett török pálcát, de azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy a tanulók a lehető legtöbb sportággal ismerkedjenek meg. Biztosan kellemesebb dolog a görkorcsolya, a tollaslabda vagy a floor-ball, mégsem szabad száműzni a testnevelésóráról a gimnasztikai gyakorlatokat, a tornát, az atlétikát, a labdajátékokat, az úszást. Gondoljunk csak arra, hogy a „régimódinak és konzervatívnak” tartott torna az iskolai testnevelésben mennyire segít a félelem, a fájdalom leküzdésében és a fáradságtűrésben. Az a fiatalember aki a középiskolában négy évig csak focizott, a katonaságnál fog először szembesülni a fent említett érzésekkel.

Az iskolába tanulni, tudást, ismereteket, tapasztalatokat szerezni járnak a tanulók, ami persze együtt jár bizonyos célok megvalósításával, követelmények teljesítésével. Örömet nemcsak az szerez a gyerekek számára, ha „azt csinálnak testnevelésórán, amit akarnak”, hanem az is, ha egy-egy új mozgással megismerkednek, ha egy-egy labdajátékban eljutnak olyan szintre, hogy már játszani is tudják. Ezt azonban sok-sok gyakorlás és gyakran nehéz fizikai felkészülés előzi meg. Ezt a nehezebb tanulási időszakot viszont a testnevelő színes egyéniségével, gazdag és korszerű szakmai tudásával, felkészültségével nagyon könnyen élvezhetővé és érdekessé tudja tenni a tanulók számára. „Olyan sportélményekhez kell hozzásegíteni a gyermekeket, melyek egész életükre szóló elkötelezettséget eredményeznek a fizikai aktivitás iránt” (Európai Sport Charta).

A testnevelés helye mindennapi életünkben

A gyerekekre zúduló „információmassza” feldolgozása, már az óvodában elinduló kegyetlen versenyhelyzet, a bizonyítási vágy csak mentálisan és fizikailag egészséges szervezettel teljesíthető. Az egészség, a fittség megszerzésének és megőrzésének egyik útja pedig a mindennapi testmozgás. A naponta felhalmozódó idegi feszültséget, szellemi igénybevételt kiválóan lehet oldani és levezetni a sportmozgással. Ennek interiorizálódásában pedig kiemelt feladata van a testnevelő tanárnak. Nem elég azonban csak elméletben tudni ezeket a tényeket, tenni is kell értük, példát kell mutatni a gyerekeknek, hogy lássák, érdemes, és kell is mozogni, a testüket, fizikumukat edzeni, mert van értelme, eredménye. (Hiába „prédikál” a testnevelő tanár nagy „pocakkal”, cigarettával a kezében, nem lesz hiteles senki számára sem.)

Sajnálatos tény az, hogy például Budapesten egyes belvárosi iskolákban még tornaterem sem áll a testnevelő rendelkezésére, hogy megmozgathassa a tanulókat. Aki otthonról, a szüleitől nem kap indíttatást a sportolásra, az ilyen mostoha feltételek mellett nem is fog késztetést érezni arra, hogy bárminemű mozgásos tevékenységet végezzen. Ez a tendencia pedig lavinaként fogja magával ragadni a felnövő nemzedéket, mert a szabadidőt kényelmesebb és egyszerűbb lesz – passzív pihenésként – a televízió, a számítógép előtt eltölteni, mint aktív módon a sportpályán, az uszodában vagy akár a természetben.

Amikor kialakulnak a szív- és érrendszeri megbetegedések, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az ízületi és izomfájdalmak, már sokkal nehezebb, gyakran visszafordíthatatlan a szervezet „helyreállítása”. Ezeknek a betegségeknek a csírái pedig döntően a gyermekkori, majd később a felnőttkori mozgásszegény életmódban keresendők. Sokunkat egy-egy korai infarktus vagy kórházi ápolást igénylő betegség döbbent csak rá arra, hogy valamit egészen másképp kell csinálni az életünkben, ha ezt a negatív élményt el szeretnénk kerülni.

Ha másnak nem, hát nekünk, pedagógusoknak kell példát adnunk a gyerekeknek azzal, hogy hétvégén elmegyünk közösen kirándulni, lemegyünk délután a tornaterembe, az iskolaudvarra egy jót mozogni! Higgyék el, csak az első alkalommal nehéz rávenni magunkat arra, hogy átöltözzünk tréningruhába!

Ugyanígy kell a gyerekeket is „megbabonáznunk”, még ha a tanterv nem éppen a mindennapos testnevelés megvalósításának irányába halad. Ha a tanulók fizikai fittsége, egészsége tevékenységük minden területére kihat, az a tanárok, nevelők munkáját is megkönnyíti, hiszen jobban tudnak a gyerekek az órán figyelni, koncentrálni, és jobb lesz a teljesítményük is.

Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ehhez nem elég egy-két megszállott testnevelő tanár lelkesedése. Segítség és támogatás nélkül szélmalomharcot vívhatnak csupán!

A testnevelés helye a tantárgyak között

Az idei év augusztusában megjelent kerettanterv sokunk örömére már jóval részletesebben és feldolgozhatóbb, használhatóbb formában közli a testnevelők számára a szükséges tudnivalókat.

A tantárgyankénti minimális óraszám meghatározása feltétlenül a tanterv dicsérendő eleme, sok testnevelő számára azonban még mindig kényes pont az óraszám fokozatos csökkentése. 1–4. osztályig a tantárgyak sorrendjében a testnevelés a harmadik helyen áll, a 11–12. évfolyamra lecsúszik az utolsó előtti helyre. Tehát a kerettanterv sem a mindennapos testnevelés megvalósításának irányába mozdul el.

Csak remélhetjük, hogy az egyes iskolákban a szabadon tervezhető időkeret minél nagyobb részét fogják felhasználni a testmozgásra, a sportolási lehetőségek kiszélesítésére. A délutáni sportkörökre hárítani a rendszeres testmozgás megszervezését nagy hiba lenne, hiszen a gyerekek számára ezek nem kötelezőek, továbbá a délutáni szabadidőkeretet csak nagyon kevesen fordítják sportolásra a különórák, az egyéb kiegészítő, fejlesztő, felkészítő foglalkozások miatt. Ezért mindenképpen a rendelkezésre álló időkeretet kell olyan tartalmassá és gazdaggá tennie a testnevelőnek, hogy az a gyermekek testi fejlődését elősegítse.

Nem tartjuk átgondolt és megfontolt lépésnek átadni a testnevelés tantárgyat nem szakképesítéssel rendelkező pedagógusoknak az 1–6. osztályig, mint arra az 1998. évi oktatási törvény 17. § c) pontja lehetőséget ad. A tanulók testi, biológiai fejlődése ebben az időszakban a legintenzívebb, éppen ezért csak a testnevelő tanár szakmai felkészültsége biztosíthatja a gyermekek optimális fejlesztését. Ha a szakszerű készség- és képességfejlesztés ebben az életkorban elmarad, a későbbiekben egyáltalán nem vagy csak nagyon alacsony szinten pótolható. Ismét az Európai Sport Chartát idézem: „Az oktatás minden szintjén biztosítani kell a szakképzett testnevelő tanárokat!”

Szent-Györgyi Albert 1930. november 22-én elhangzott beszédében a következőket mondta:

„Úgy értesültem, hogy még mindig vannak iskolák, ahol napi öt óra tanítás folyik, ahol hetenként két tornaóra van, ahol tehát három napra előre kell a gyermekeknek magukat kimozogniuk. Hát tudnak az urak három napra előre enni vagy aludni? ... Csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak. ... A sport nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze és minden iskolának, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig első és szent hivatása és kötelessége a lélek nevelése, hogy fiaiból embert faragjon!”

Az iskolai testnevelés nem egyszerűen egy tantárgy a sok közül, amely csakis a testnevelőre tartozik. A tanítás hatékonysága és a gyermekek teljesítménye nem csupán a tanterv, a tanórák átrendezésén, átformálásán múlik, hanem sokkal inkább a gyermekek felvevőképességén, azaz szellemi és fizikai állóképességén. A gyermekek optimális fizikai terhelését szervezetük biológiai érése, fejlődése is megköveteli. (A légzési-keringési rendszer csak akkor fejlődik a kívánt mértékben, ha megfelelően foglalkoztatjuk, használjuk ezeket a szerveket!)